A cipő fejlődésének rövid története

A lábbeli viselet kialakulása elsősorban azzal magyarázható, hogy az ember testét, így a láb felületét is védeni kellett az időjárás viszontagságaitól, s a talaj egyenetlenségeitől, másodsorban pedig a járást, munkavégzést segítette elő

A lábbeli ősi alakja a talp alá kötött fa, kéreg vagy bőr volt, ebből fejlődött ki idővel a ma is alkalmazott forma. A kialakítást kezdetben a célszerűség határozta meg, későbbiekben már a divat is befolyásolta a cipő esztétikai kiképzését. A lábbeli készítés legfontosabb nyersanyaga kialakulásától kezdve - egyes kivételektől eltekintve- az állatokról lenyúzott bőr. Így a cipőkészítés mellett kialakult a tímárság, ami az ember legrégibb kézműves tevékenysége.

A primitív törzsek nem ismerték a bőr kikészítésének módját, de az egyenlítőtől fokozatosan eltávolodva valamennyi területen hasznosították az állatbőröket. Más helyeken egyes néptörzsek csak növényi rostokból-sásból, indából font szandált viseltek, ez Egyiptomban is kedvelt viseletté vált. Trópusi vidékeken a bennszülöttek a mai napig is készítenek pálmalevélből sarut.

A legősibb formája a talpvédő volt, melyet rákötöztek a lábfejre, anyag leginkább fa vagy kéreg volt.

Az ókorban a legáltalánosabb lábbeli a fűzött szandál volt, az akkori népek közül mindegyik viselte. A szandál anyaga fonott fa, parafa vagy bőrtalp lehetett, amit szíjakkal erősítettek a lábra. Szalmából, papiruszból is készült, főként Egyiptomban. A görög szandál volt a leggyakoribban hordott változata. Az előkelő görögök a vastag talpú változatát viselték, a kotornuszt, római formája a solea volt.

A következő, rendkívül elterjedt cipőféleség a bocskor volt, melynek alapformája a szíjjal bokához erősített, a lábszéleken felhajtott bőrdarab volt. A parasztok egészen a 17. századig ezt hordták. Modernebb változata a mai napig jelen van a cipőválasztékban.

A középkorban zokniforma lábbelit viseltek, melynek fa talpa volt. A keresztes hadjáratokkal került kontinensünkre a színes csőrös cipő. Viselője rangjának megfelelően a láb hosszát akár két-háromszorosan is meghaladhatta a cipő hossza. Ekkor a csőrt kis lánccal erősítették a lábfejhez vagy a bokához, hogy járni lehessen benne. 1450 után a csőr egyre rövidült, szélesebb és gömbölyűbb lett. A kivágott, lapos un. tehénszájú vagy borjúszájú cipőt főleg a reformáció idején hordták.

Bizáncban alakult ki a papucs, innen került át Itáliába - parafacipőnek hívták - majd a 15. században Franciaországba. Előbb a férfiak, kb. száz év után a nők divatos lábbelijévé vált. Későbbi korokban inkább házicipőként használták. Az 1500-as évek lovagi viselete volt a cipős bőrnadrág.

A cipősarok a 17. század találmánya: bokacipő részeként viselték, szalaggal díszítve. Ennek a kornak a terméke még a térd fölé érő szárú csizma, melynek tölcséres szárvégződését csipkével díszítették. A következő század újdonsága volt a magas sarkú női cipő, melyet a 19. században kiegészített a magas- és a félmagas száras cipő.

A cipőkészítés a 18-19. századtól indult fejlődésnek, a varrógép használata lehetővé tette a tömeggyártást. A felhasznált alapanyagok köre bővült pl. a műanyaggal. Mára teljesen önálló divattrend alapján készülnek a cipők. Legalapvetőbb változatai - melyek 10-20 évente visszatérnek - a magas vagy alacsony sarok, a hegyes vagy széles orr. A talpvastagság változása ritkább, a magas talp divatja általában csak néhány évig tart. Állandó viseletnek számít a papucs, a szandál, a félcipő, a magas szárú cipő és a csizma is. Ugyancsak állandósult divatmegoldás a bebújós vagy a fűzős változat.

Forrás mestercipő.hu